"Metálrajongó létemre böcsülettel végighallgattam a cuccot, és végig olyan érzésem volt, mintha egy magától már kissé megundorodó, az egészbe vastagon beleszaró bagázs hattyúdalát hallanám, amit muszájból még megcsináltak, de a turnén egy hangot nem fognak belőle nyomni, mert a nézők vagy elalszanak az unalomtól vagy öngyilkos lesz mind. Depressziós, unalmas, önismétlő lemez ez, ráadásul az elektronikus hangszerek mindegyike pont olyan idegesítő hangszínen szólal meg, amitől a macskám hátán is feláll a szőr. Az első nóta alatt eszembe jutott Zita nevű osztálytársam első gimis koromban, ahogy a klubdélutánon a farkamat simogatta az asztal alatt, aztán amikor kezdett jó lenni (mármint nekem), akkor elment CC Catch-re táncolni, én meg nem mertem felállni az asztaltól. Valahogy így maradt benne a cucc Gahanékben is, a második szám a következő osztálykirándulás, amikor már rántott is a rúdon kettőt a csaj, és csak utána hagyott ott a picsába, én meg bíztam benne, hogy harmadjára majd csak jó lesz, pedig szóltak, hogy a szűzkurva csak szívat engem. Egy vizitúra kellett hozzá (4.-5.-6.-7. nóta), hogy eljussak a pináig, aztán a többi már az önfeledt és percekig tartó kúrást szimbolizálja, azzal a kivétellel, hogy míg Zita a mellére kapott egy adagot én meg kielégültem, a Depeche úgy hagyja a rajongót álló, meredt fasszal, kék golyókkal, hogy verje ki magának az előző albumokra, ha nagyon akarja. A borító miatt kap egy kettest."
(sixx)

Depeche Mode - Sounds of the Universe